Amit a testérzetekről feltétlenül tudni kell

Manapság a zsigeri testérzet alapvető írástechnikai fogalommá vált, ami rendszeresen előkerül írás, szövegjavítás vagy szerkesztés kapcsán. Azt a legtöbb esetben tudják az írók, hogy a testérzet alkalmazása a narrációs távolsággal van összefüggésben, vagyis a közeli narráció egyik eszköze. Arról is sokan hallottak, hogy a testérzet az érzelmek megmutatásához kapcsolódik. Azonban maga a testérzet fogalma sokaknak megfoghatatlannak vagy éppen túlságosan elcsépeltnek tűnik.

Mit is nevezünk valójában testérzetnek?

Testérzetnek azokat a fizikai érzeteket nevezzük, amelyeket tudatosan nem lehet irányítani, és amelyeknek jelenlétét csakis a nézőpontkarakter – vagy az a karakter, akihez éppen közel lép a narráció – tud érzékelni. A kulcs tehát a belső érzet és az irányíthatatlan érzet.

Az irodalmi szövegekben leggyakrabban használt testérzetek a szívvel, a gyomorral és a torokkal kapcsolatosak. A hevesebben verő vagy éppen megtorpanó szív, az elszoruló torok és az összeszoruló gyomor hármasa nagyon sok műben visszatér. És sok író éppen azért ódzkodik a testérzetektől, mert erre a hármasra asszociál, ezeken túl nincsenek igazán ötletei, azonban ezeket túl elcsépeltnek érzi.

Nem tilos ezeket használni, de fontos tudni, hogy ezeken kívül még nagyon sokféle önkéntelen, irányíthatatlan reakciót használhatunk arra, hogy megmutassuk a szereplő reakcióját egy érzelmileg erős helyzetben: a libabőr, a szédülés, a fül zúgása, a kimelegedés, a borzongás és bizsergés, a kéz vagy láb reszketése, összerezzenés, egy artikulátlan hang, nyögés, sikoly kiadása, a hang megváltozása (mélyebb, magasabb, rekedtebb), kiszáradó száj, nyelés, az izmok megfeszülése, az összeszorított (csikorgó) fogak, a reakcióra vagy menekülésre képtelen dermedtség mind-mind testérzet.

Amikor egy író azt mondja, hogy az ő teste már nem képes többet érezni, általában a korábban említett hármas és még esetleg a kimelegedés, lángoló bőr (mellkas, fül) jár az eszében. Ha csak három-négyféle érzetet hozunk, természetes, hogy ezek hamar „elfogynak”. Éppen ezért érdemes a többi lehetséges testérzetet átgondolni, tudatosítani, érzelmekhez és élményekhez kapcsolni – majd szükség esetén használni.

Mi nem testérzet?

Az önkéntelen fizikai reakciók egy részét kívülről is lehet érzékelni. Ha egy szereplő elvörösödik, csikorgatja a fogát, ökölbe szorul vagy reszket a keze, hatalmasra nyílik a szeme, megváltozik a hangszíne, azt a másik fél is látja. Azonban az egyes érzetek eltérők lehetnek kívülről érzékelve, és eltérők belülről megélve. Ha egy önkéntelen reakciót kívülről mutatsz meg, az nem testérzet lesz.

A testérzeteket alapvetően a narrációs távolság csökkentésére használjuk, azonban ha nem a nézőpont érzeteit írod le, hanem azt, amit a másik szereplő (vagy egy képzeletbeli narrátor) lát, akkor nem csökkented a narrációs távolságot. Ezek a változások, kimondatlan reakciók ennek ellenére nagyon jó írói eszközök, amelyekkel jelezheted a szereplő érzéseit, előkészítheted a konkrét, tudatos cselekvését, mondatait, vagy éppen érzékeltetheted, ha hazudik. Viszont amikor testérzetekre van szükség, nem ezeket keressük.

Ugyanígy nem testérzetek az úgynevezett érzékszervi benyomások. Ezek a látásra (és részben a hallásra) fókuszáló szövegben a további érzékszerveket emelik ki, azaz előtérbe helyezik a szaglást, tapintást és ízlelést. Érzékszervi benyomás lesz a hűvös levegő a bőrön, a másik közelségével járó hő vagy illatélmény, a ruha anyaga, haj vagy bőr tapintása egy érintés, simogatás során, a kilincs hűvöse vagy az asztal lapjának keménysége, a fakéreg karcolása a tenyér alatt, a levegő vagy egy étel-ital, esetleg a másik
bőrének, csókjának íze. A hallás a második leggyakrabban használt érzékszerv egy szövegben, de egy-egy hangutánzó szó, erősebb zaj adott esetben szintén érzékszervi benyomásként működhet.

Az érzékszervi benyomás is a közeli narráció egyik eszköze, az itt-és-most érzetét kelti, azonban az atmoszféra- és a környezet megteremtéséhez és az intimitás érzékeltetéséhez használjuk, nem az érzelmek megmutatásához. Az, hogy milyennek él meg az adott szereplő egy érzetet, erősíti a jelenet, a helyzet hangulatát. Egy borostás arc érintése lehet szúrós vagy bizsergető. Az erőteljes virágillat lehet bódító, irritáló, lágy. Ezt pedig sokszor nem is a jelzőkkel, hanem a megfelelő igével lehet érzékeltetni (pl. egy illat megcsap vagy megsimogat).

A konkrét érzések kimondása sem a zsigeri testérzetek része. Tehát azt mondani, hogy „szégyenében elvörösödött” vagy „izgalmában dobogott a szíve”, távolabbi és bár egy testérzetet említ, nem élményszerű, ezért nem biztosítja azt az erős olvasói élményt, amelyet a testérzet adna meg. Mivel a testérzeteket arra használjuk, hogy megmutassuk az érzelmet, ha konkrétan kimondjuk, amit mutatni akarunk, az segítheti az értelmezést és néha szükséges, de nem tekinthetjük a kis narrációs távolságot elősegítő testérzet használatának.

Vannak olyan szófordulatok, költői képek, amelyek már teljesen beépültek a köznyelvbe. Ilyen lehet az, hogy „összetörik a szíve” vagy „kiveri a víz”. Ezek érzékletes alapok, de nem valódi testérzetek, ugyanis szimbolikusak, elemeltek. A testérzet lényege éppen az, hogy ne távolítson, hanem egészen közel menjen vele a szöveg a karakterhez, így egy olyan kép, amelyet átvitt értelemben inkább használunk, mint szó szerinti érzet leírásaként, nem testérzet.

Ez nem zárja ki, hogy hasonlatokat, költői eszközöket használjunk. Valakinek lüktethet úgy a feje, mintha megtaposta volna egy troll, vagy reszkethet úgy, mint aki jégtáblák között úszik. Viszont ezek nem a nyelvbe beépült elemelt alakok, hanem az adott történet világához vagy szereplőjéhez illeszkedő hasonlatok legyenek.

Ami nem zsigeri testérzet, az attól még jó írói eszköz, és a megfelelő pontokon használható. De ott, ahol kifejezetten testérzetet érdemes használni, nem ezek lesznek a legjobb
választások.

Mikor és mennyi testérzetre van szükség?

Az írók – és az olvasók – egy részét kényelmetlenül érinti, ha túl sokat tudnak meg egy szereplő fiziológiai változásairól. Ők azok, akik önkéntelenül is inkább távolítanak, és ha meg is említenek testérzeteket, sokszor kívülről mutatják vagy magyarázzák. Az olyan kifejezések, mint a „meglepetésében hatalmasra tágult a szeme” vagy az „izgalmában a torkában vert a szíve” ilyen távolítások. Érdemes ezek helyett minimalizálni a testérzetek számát, ha számunkra kényelmetlen használni ezeket.

Hol van feltétlenül szükség testérzetre?

Keressük meg a jelenet érzelmileg legerősebb pillanatát. Ez nem biztos, hogy a jelenet vége, de biztosan az a pont, ahol a legfontosabb felismerés éri a szereplőt, vagy ahol fordulat áll be, esetleg, ahol eléri, vagy (átmenetileg) elveszíti a célját. A testérzet legyen egy érzelmi reakció a legerősebb pillanat eseményére, felismerésére. Ez az, amire feltétlenül szükségünk van. (Kivétel: ha az érzelmileg legerősebb pillanatot egy fejezet végére tettük, hogy továbbolvasásra ösztönözze az olvasót – ekkor elmaradhat az érzelmi reakció, csak a bejelentés, esemény maga zárhatja a fejezetet.)

Ezen felül az izgalom fokozására lehet használni testérzetet, ha a szereplő számít arra, hogy most egy fontos bejelentés, jelentős pillanat következik. Tehát a testérzeteket helyezzük el közel a jelenet érzelmi tetőpontjához, és ahogy távolodunk tőle, úgy kell csökkenteni a csúcspont előtti és utáni szakaszban is a testérzetek számát. Ha romantikus, intim jelentet szeretnénk írni, érdemes érzékszervi benyomásokkal is dolgozni.

A testérzet nagyon jó eszköz arra, hogy megmutassuk a szereplők első, zsigeri érzelmi reakcióit akár különösebb magyarázat nélkül. Az olvasó számára átérezhető, emellett ott érzi magát a szövegben, és közel kerül a szereplőhöz. Nem kell sok testérzetet használni, de fontos jó helyen használni őket, és a legismertebb három-öt érzetnél többel dolgozni.

Jó írást mindenkinek!
Róbert Katalin

---

Érdekelnek Róbert Katalin aktuális előadásai, cikkei, kurzusai? Itt megnézheted.

Szeretnél havi hírlevelet kapni új cikkekről, izgalmas programokról? Feliratkozás itt.