Öt rejtett pszichológiai ok, amiért nem mész írói tanfolyamra, pedig tudod, hogy jót tenne

Az írás tanulása sokaknak idegen gondolat, noha általában bármilyen új dologba kezdünk, legyen ez teniszezés, festés, nyelvtanfolyam, egy kis otthoni próbálkozás után a legtöbb ember elmegy egy tanfolyamra, ha komolyabb szakmai tudást szeretne. Svéd nyelven is meg lehetne tanulni otthon, hiszen rengeteg videó és tankönyv áll rendelkezésre, mégis sokkal gyorsabb mindez egy tanárral, aki segít a fejlődésben. Vajon az írás kapcsán miért nincs meg ez a gondolkozás? Miért van egy belső ellenállás? Ez egy roppant izgalmas kérdés, vegyük is górcső alá.

Miért olyan alacsony az írói tanfolyam résztvevőinek száma más művészeti ágakhoz képest?

A gyakorlat azt mutatja, hogy míg egy énekes, festő, zenész szívesen képzi magát, tanárt keres, szervezett tanfolyamokra jár, az írás az egyetlen művészeti ág, ahol ez alig valósul meg. Más művészeti ágakhoz képest döbbenetesen alacsony az a szám, hogy mennyien vesznek részt képzéseken. Sokan inkább éveken át kínlódnak, minthogy tanuljanak.

De lássuk a belső ellenállások öt leggyakoribb okát!

1. Nem vagyok elég tehetséges, ha írói kurzus kell nekem

Ez valójában nem saját gondolat, hanem még általános iskolában ültették el. Az irodalomoktatás teljesen akaratlanul belénk plántál egy zsenimítoszt, amikor nagy költőink és íróink úgy vannak feltűntetve, mintha teljes fegyvertárban pattantak volna elő, mint Zeusz fejéből Pallasz Athéné. A valóságban minden alkotónak kivétel nélkül van az előéletében egy szaftos kis művésztársaság, egy élesnyelvű irodalmi kör, vagy legalább egy idősebb mentor, aki cserélgeti a homlokán a borogatást, miközben csiszolgatja írónk kezdő kis zsengéit. Igen, József Attilának is volt. Olvassunk életrajzokat, nézzük meg, hogy a példaképeink korai éveikben milyen tudást szereztek. (A jelenleg is élő híres írók életének is utána lehet ásni, bár előfordulhat, hogy nem lesz reális a kép, mert van, ahol marketingérdek a zsenimítosz.)
Egyedül az irodalom terén van jelen a zsenimítosz túlzó hite. Vajon hogyan reagálnánk, ha egy zenész azt mesélné, hogy ő azért fogja rosszul a gitárt, azért nem tud bonyolultabb darabokat játszani, mert olyan tehetséges, hogy nem kell neki tanulnia? Vagy csak meghallgatott pár darabot, és nem is érzi szükségét a fejlődésnek? (Bizony, még a zsenik is tanulnak, pl. Mozart apja, Leopold a salzburgi érseki udvar muzsikusa volt, és nagyon keményen fogta a fiát…)

Mit tegyünk, ha a zsenimítosz blokkoló hatása áll a háttérben?

Sokszor elég egy logikai belátás, például egy ilyen cikk olvasása, ami esetleg segít felismerni, hogy magunkat gátoljuk a fejlődésben. A nagy tehetségek is akkor tudnak igazán virágozni, ha táplálékot kapnak, olyan új gondolatokat, módszereket, ingereket, amelyekkel többé válhatnak. Valójában meglepően irracionális az a gondolkozás, hogy nem elég tehetséges az, aki nem tud teljesen önállóan svédül megtanulni, vagy csellón játszani, vagy első látásra kiszámolni a Crombach alfát.

Az ilyen gondolkozás feloldásához első lépésként jó lehet, ha sokféle kreatív írás cikket olvasunk, és rácsodálkozunk, hogy a tudás mekkora tárháza vár. Például meg lehet nézni Kozma Réka szerkesztő Így neveld a regényedet oldalát, ami az ország legnagyobb ingyenes írástechnikai oldala, vagy a kezdő íróknak szóló átfogó gyakorlati útmutatót, A siker tintáját.

2. Az írói kurzusok ugyanarra sablonra törnek, elveszik az egyediségemet

A művészeti ágak közül az írói szakmának a legtágabbak a határai. Aki már valaha tanult zenét, és a zongorista kéztartás fegyelmét, vagy a pontos ütemtartást, vagy egy szimfonikus zenekarban melyik hangszer mikor lép be, az csak nevet, amikor egy műhelyvezető azt mondja, „ne hagyd egyben a történelmi információt, hanem szórd szét a szövegben”. Az írásban nincsenek kötelező hogyanok, nincsenek szabványok, hanem ezek pusztán tanácsok. (Nemcsak egyféle út létezik. Tudtad, hogy az erős atmoszférateremtéshez alapvetően leírások kellenének, de meglepő módon másképp is elérhető, pl. cselekménysorral, ütemmel, vagy épp ismétlésekkel?) Egy írás sok módon lehet erős, emlékezetes.

Az egyediség kivasalása létező jelenség, de nem a szervezett oktatásban fordul elő, hanem akkor, amikor egy karizmatikus író mentorál fiatalokat, és a tekintélytisztelet miatt elkezdik utánozni. Ez is az írói út része lehet, és akkor nem ártalmas, ha később levetkőzik, de valójában inkább egy személyi kultusz. Egy jó kreatív írás kurzuson nem is tudja a hallgató, hogyan ír a vezető (ha egyáltalán író), mert az illető nem írói szerepben van jelen, hanem szerkesztőként. Ilyenkor mindig a résztvevő áll a középpontban, az ő művei. Egyedi, személyre szóló tanácsokat kap, ami segíti a saját útját járni.

Mit tehetünk, ha az egyediség elvesztésétől félünk?

Elsőnek tűnődjünk el rajta, vajon mi okozhatja ezt a benyomást? Láttunk-e személyi kultuszt valahol? Találkoztunk-e határait túllépő, rossz szerkesztővel, aki téves javításokat végzett? (És akinek akár ugyanolyan személyi kultusza volt?) Vagy mélyebbek a gyökerek, és valaki valamilyen területen megpróbálta elnyomni a tehetségünket, akár gyerekkorban?
A puding próbája az evés, praktikus utánanézni, hol találunk profi szerkesztőt, és elmenni egy kreatív írás kurzusra, majd utána kialakítani a véleményt. Egy jó szerkesztő támogatja a sokszínűséget.

3. Nincs időm, pénzem írói tanfolyamra

Az indokok között sokszor a pénz szerepel, de ez gyakran csak egy fedőérv, az emberek hatalmas összegeket elköltenek szórakozásra, vagy nem a létfenntartáshoz szorosan szükséges dolgokra. Az időhiány kérdése is másról szól, hiszen közösségi oldalakkal, filmezéssel, számítógépes játékokkal nagyságrendekkel több idő elmegy.

Rendkívül ritka, hogy valóban az idő és pénz a probléma

És ha az, még ezt is meg lehet oldani. (Volt olyan hallgatónk, aki havonta félretett egy kis összeget, hogy egy év múlva kurzusra jöhessen, illetve két olyan hallgató, aki konkrétan egy-egy írói kurzus alatt hozott babát világra. Szeretettel gratulálunk!)

Sokkal gyakoribb, hogy nehéz az álmodozásból kilépni:

„Ha lenne időm/pénzem/helyem stb, akkor biztos nagy író lennék.”

Ha ez van az érzések mélyén, akkor két dolog állhat a háttérben:

Az egyik, hogy nincs igazán erős motiváció az íráshoz.
- Mennyit írtunk az elmúlt három hónapban?
- Lehetséges, hogy az írás csak egy vágyakozás, fejben álmodozás, történetmesélés, az agy kreatív kikapcsolódása.
- Milyen jó pihenés a történetszövés! Ez egy különleges kikapcsolódási mód, amit a magas kreativitásod okoz. De ettől még nem muszáj írónak lenni.
- Igen, lehetne az ember, a potenciál megvan, de az életében más dolgok most sokkal fontosabbak ennél, és ez nem baj.
A másik ok pontosan az, amikor valaki utolsó pillanatig halogat valamit, aztán közepesen vagy elégségesen elvégzi, végül azt mondja, „ha több időm lett volna, kiváló lehettem volna”. Szoktuk ezt csinálni? Igen?
- Ilyenkor az énkép sérülésétől való félelem aktivál egy önvédelmi mechanizmust, és maga a halogatás megóvja a személyt.

(Ha ez gyakori, és többféle élethelyzetben előfordul, érdemes egy coach segítségét kérni. Sokkal könnyebb lesz utána az élet.) (Ne keverjük össze azzal, amikor a halogatás adrenalinfröccsöt ad, mert olyankor nagyon jó az eredmény.)

Írás terén ez azt jelenti, hogy a halogatásunk megvéd attól, hogy „komolyan” vegyük az írást. Egy írói műhelyben, vagy kurzuson ugyebár ír az ember, ezt ritkán van esély elkerülni, azaz várható, hogy elkészül egy novella, vagy pár fejezet egy regényből, és akkor máris a fejünkben felrémlik a megmérettetés veszélye.

Mit lehet tenni, ha az énkép sérülése blokkolja az írói lét megélését?

Érdemes elgondolkozni azon, hogy:

az írás nem a gyerekünk, nem az énünk része, hanem mindössze egy írás, és jóval többek és összetettebbek vagyunk,
egy mű mindössze egy pillanatnyi lenyomata az épp használt írói eszköztárnak, és nem a tehetség eldöntője, illetve
hol így sikerül valami, hol úgy, a fejlődés egy soklépcsős folyamat, és ez így van jól.

Persze, a gondolkozás nem elég, kell az érzelmi megélés is. Ilyenkor jó dolog olyan közeget keresni, ahol játszanak, nincs tét, nincs nyomás, ilyenek a fanfic oldalak, és a kötetlen inspirációs író játékok.

Ahogy a napfényt a növény, úgy lehet magunkba a szívni az alkotás örömét, és a lelkes visszajelzéseket. Keressünk olyan közegeket, amelyek képesek támogató, pozitív élményt adni, és segíteni a növekedésben.

4. Úgyse vagyok képes „iskolás módon” írni tanulni, ez ostobaság, és nem nekem való

Ennek gyökere általában az, hogy sajnos a közoktatás traumatizálta az adott személyt, és kellemetlen élményeket őriz. Előfordulhat, hogy „értelmetlen, üres, lélekölő” érzelmi asszociációt társít a tanuláshoz, de ennél mélyebb ok is, amikor tanári megszégyenítés, vagy közösségi megalázás áll a háttérben. Ennek semmi köze az írói műhelymunkához, hanem egy általánosabb probléma.

Valójában az írói képzés nem is oktatás a szó hagyományos, frontális, poroszos értelmében, hanem egy műhelymunka, ami egyfajta locsolgatás, ahogy a kertész tápanyagot ad a növénynek. Mindegyiknek másfélét ad, olyat, amitől növekedhet.

És ha valami fájón túlburjánzik, azt lemetszi, egyengeti, de soha nem metszi túl, mert attól „megszakad” a növény, és akár hosszú ideig nem terem, amíg nem tud regenerálódni. (Ezért aggasztó, amikor amatőr írók, szerkesztők műhelyeznek, mert nem elég mély a tudásuk. Beavatkoznak, és nem fejlesztenek.)

Mit tehetünk, ha traumatikus iskolai élményünk van?

Ha az iskola rossz volt, akkor elsőnek abba érdemes belegondolni, hogy vajon van-e pozitív tapasztalat bármilyen más külső tanfolyam kapcsán, pl varrószakkör, sportklub. Ha igen, idézzük fel, mit éreztünk! Élményt adott-e egy új dolog elsajátítása, és a tudásunk elmélyítése, vagy a közös tevékenység?

Ha van ilyen tapasztalat, akkor arra érzelmileg tudunk már építeni, legalább olyan szinten, hogy van-e szimpatikus műhely a környéken. Tegyünk próbát! Keressünk olyan írói alkalmakat, amelyek rövidek, játékosak, és maximum pár órát, vagy egy napot vesznek igénybe, és nem igényelnek mélyebb elköteleződést. Az ilyen alkalmi próbák felszabadíthatják ezt a szorongást.

Ha nincs pozitív tapasztalat, soha semmilyen tanfolyam nem volt élmény, akkor jóval a nehezebb a helyzet. Ilyenkor a nyílt írói helyzetek általában nem működnek, hanem gyakran hatalmas szorongást okoznak. Helyette jobb első időkben pihenéshez, nyaraláshoz, vagyis egy másfajta minőséghez kötni az írás élményét. Erre jók az írói táborok, ahol akár írás helyett városnézés, olvasás is lehet, és senkit nem zavar a másféle tevékenység. Különösen jó élmény, ha ismerőssel megy az ember, de sok nyitott közösség van, ahol egyedül sem leszünk magányosak.

5. Kellene az írói kurzus, már tíz éve „mindjárt” elkezdem…

Ilyenkor megvan az a belátás, hogy sokat segítene a fejlődésben egy tanfolyam, de van a mélyben egy nagyon erős szorongás, amit nem tudatosít a személy. Ez már a lélektan területe, és sok dolog állhat háttérben.

A teljesség igénye nélkül pár lehetséges ok

A sikertől való félelem

Ez előfordul például nőknél, akikre erősen hatott a környezeti szocializáció, és internalizálják, hogy másodrendűek.

Ezt mai napig sokan nem ismerik fel, de nagyon jól észrevehető, hogy a legtöbb férfi, amikor felkérik író-olvasó találkozóra, akkor azt kérdezi, hánykor menjen, míg ha egy nőt kérnek fel, akkor meglepően gyakran a „jaj, nem szeretnék kiülni” lesz a válasz. Be van épülve, hogy muszáj szerénynek lenni, pedig a szerénységnek semmi köze ehhez.

De előfordul a sikertől való félelem kollektivistáknál is, akik nem szeretnének kitűnni, mert ez furcsa, és szoronganak tőle. (Ők például sportban, tudományos helyzetben a csoportos dolgokban aktívak, de önálló versenyen soha nem indulnak. Nyelvileg is felismerhető, mert az „én” helyett gyakran a „mi” névmást használják.)

Korszellem túlzó hatása

A kultúrából ömlik ránk a „valósítsd meg önmagad”, „ha nem tűnsz ki, nem vagy egyedi”, „akkor vagy boldog, ha különleges vagy”, és más hasonló üzenetek. Valójában teljesen boldog lehetsz egy parkban egy padon ülve is, és az egyediséged is eleve elrendelt dolog, mert senki a világon nincs ilyen génkészlettel, élettapasztalattal, és gondolati világgal. Ötven éve nem volt ennyire brutálisan jelen ez az üzenet, hanem a mi korunk terméke.

Mindenki mást szűr le a kulturális üzenetekből. Van, akiben a „valósítsd meg önmagad” szorongást okoz, mert élete sarokkövévé válik, hogy valamiben ki kell tűnnie.

A tehetségbe való kapaszkodás

Ez egy fokkal mélyebb, mint az előző. Minden kezdő író tart attól, hogy esetleg nem erős tehetség, de van, aki azt érzi, hogy minden elveszett, ha nem az. Akkor fordul elő, ha az élet más (akár több) területén súlyos krízis van, akár tartósan is, és ez egyfajta utolsó mentsvár, ami a felszínen tartja. Ilyenkor bármilyen visszajelzés szorongást okoz, és az, hogy egy műhelyvezető mondhat valamit, nagyon mély félelmet hív életre. Úgy érzi, „kudarc” esetén maga a személye nem értékes.

Teljesítményszorongás

Vannak olyan családok, ahol a gyereket maximalizmusra nevelik, csak a tökéletes a jó. Szóban akár cáfolják, igen, persze, nem baj a négyes, de elvárás szintjén megjelenik, hogy ha a gyerek nem a legjobb, akkor az kevés. Sőt, még egy hobbi esetén is, ha nem kiugróan sikeres azonnal, akkor értelme sincs foglalkoznia vele. Minden teljesítménnyé és megmérettetésé válik. Gyakran ott fordul elő, ahol versenyeztetik a testvéreket, vagy a szülő magas végzettségű, vagy nagyon sikeres, vagy van egy kimondatlan ideálkép, amit képtelenség elérni.

Leszólások beépülése az énképbe

Ugyanennek az éremnek a másik oldala a folyamatos lekezelés, lenyomás. Ilyenkor van egy olyan családi üzenet, hogy az illető hülye, buta, tehetségtelen. Egy kegyetlen lenyomás, ami olyan erősen beépül az énképbe, hogy az illető a csoportos helyzetekben mindig versengést és nem játékot lát, és olyankor is sérül, amikor kívülről nem is érthető, miért.
Van, hogy a szülő a leértékelést jótékonyan teszi, és mindenbe segítően beleszól, önállótlanná és bizonytalanná téve a gyereket, ami felnőtt korában is kihat. Ilyenkor elindulni sem mer az illető, hanem szabotálja önmagát.

Parentifikált gyerek

Az olyan ember, akit fiatalon felnőttszerepbe helyeztek, pl alkoholista család alkalmatlan szülői, vagy testvérről való túlzó gondoskodás miatt, annál az énképbe az épül bele, hogy mindent önállóan kell megoldania. Nem képes segítséget kérni az életben máshol sem. Egy írói tanfolyamot a segítségkéréssel azonosít, ami egyenlő azzal, hogy ő elbukott, mert nem képes egyedül megoldani a helyzetet. Maga az énkép sérülne ezzel.

Segítő szerepbe rekedés

Ez lehet akár parentifikált gyerek, de lehet, hogy felnőttként alakul ki, mert szerhasználó, mentális beteg, vagy fizikailag súlyosan beteg a házastárs vagy közeli rokon, de lehet akár segítő szakmában dolgozó nagyon erős szocializációja is. Ilyenkor az az érzés van a háttérben, hogy „nincs jogom, hogy ennyi időt és pénzt költsek az írásra”, mert az máshol jobb helyen lenne.

A személy mást helyez előtérbe, a saját igényei elé, még akkor is, ha racionálisan nézve egy kurzus, vagy egy kétórás írói műhely valójában nem jelentene problémát. Az altruizmus csodálatos dolog, ez azonban már túlmutat ezen, és kifejezetten egészségtelen önelhanyagolással, és homályos bűntudattal jár.

Bűntudat

Ezt sok dolog okozhatja, de az üzenet közös: „nem jár nekem, hogy éljem az életem / megvalósítsam az álmaim”. Sokkal élesebb, és nyomasztóbb érzés, mint a segítők homályos bűntudata.

Lehet oka a túlélő bűntudata (autóbalesetben elhunyt családtagok), vagy egy vélt vagy valós mulasztás, ami más életét befolyásolta („a nagyi meghalt, mert nem ébredtem fel, amikor lement a cukra / nem akadályoztam meg a barátnőm öngyilkosságát / a tesóm lerokkant, mert én…”).

Ilyenkor olyan teher van a háttérben, ami teljes mértékben blokkol minden fejlődést, felszabadulást, „önző örömöt”.

Bántalmazás

Az író műhelyekben van egy szerkesztő és általában más résztvevők, vagyis kialakul egy csoport. Aki verbális bántalmazást már megélt csoporttól, az eleve félhet a csoportos helyzetektől, mert „ott bármi megtörténhet”. Gyakran a tapasztalatnak semmi köze az irodalmi élethez, hanem teljesen más területen történt, de kihat a mostani írói szorongásokra. (De persze olyan is előfordulhat, hogy egy korábbi írói közösség agressziója a felelős.)

Ugyanígy létezik olyan, hogy egy korábbi tekintélyszemélytől ered a bántalmazás, és nem közösség végezte.

Néha nem is tudatosítja a személy, hogy valójában bántották. A nyílt agressziót felismeri, de a rejtettet jóval kevésbé. A rejtett, passzív-agresszív bántás jeleit mutatja:

a gúnyos humor, kinevettetés;
a leereszkedő „jótékony tanácsok”, amik átlépik az énhatárt;
az olyan nyílt kritika, ami nem a műről szól, és ahol „én csak az igazat mondom, hogy fejlődj”- belerúgás zajlik, ahol még hálásnak is kéne lennie az áldozatnak.

A szerkesztő akaratlanul is egy tekintélyszemély, és ha ilyen korábbi élmény áll a háttérben, akkor ezt az író sajnos kivetítheti rá is, noha semmi köze ehhez.

Szülői gazdasági félelmek internalizálása

Ha a szülő élt már létbizonytalanságban, vagy elvesztette a munkáját, akkor nagyon erős nyomást gyakorolhat a gyerekére, hogy „legyen egy rendes szakmád”, „mi értelme az írásnak, ha ennyire ráérsz, keress egy mellékállást”, stb. Ez még akkor is hat, amikor az író rég külön él, családja van, és nem is hangzik el a szülőtől a jelenben. De magát a félelmet átadta, és ez munkál a jelenben mélyen a mai napig is.

Transzgenerációs téglák

Ezek lehetnek olyan szülői üzenetek, hogy „úgyse viszed semmire”, de akár lehet anekdota a nagypapáról, aki kipróbált egy művészeti ágat, de öngyilkos/ szegény/ őrült / alkoholista / elvált lett. Bármi, ami olyan üzenet, hogy „ne csináld, mert baj lesz belőle”.

Megjelenhet negatívan, erős tiltó üzenetek formájában, de látszólag pozitív megfogalmazásban is, ami mintha védene, mint „a járt utat a járatlanért el ne hagyd”, „ugyan, a lényeg, hogy megpróbáltad”.

Ez pár példa, de még sok más hasonló dolog állhat a háttérben. Illetve lehet több dolog is egyszerre.

Mit tegyünk, ha lélektani probléma akadályozza az írói igények megélését?

Ha ez kisebb mértékben van jelen, és amúgy az illető jól kézben tartja az életét, akkor segíthet az, hogy évekig bétáztat, megismerkedik más írókkal és később egy baráttal megy írói kurzusra. A társas támogatásnak hatalmas ereje van.

De sok esetben túl nagy érzelmi teher egy írói oktatás, és a személy nem képes elindulni ezen az úton. Nem is érdemes erőltetni, mert az izzadságszagú küzdelem általában önbeteljesítő jóslatban végződik.

A tudatos én akarja, de a lélek mélye nem.

Ritkán, de az is előfordul, hogy ha nagyon erős az ütközés, és egyik oldalról ott az iszonyúan erős vágy a fejlődésre, a másik oldalon pedig a nagyfokú szorongás, amit a helyzet kelt, akkor a feszültség lecsapódhat dühben. Ilyenkor a személy nem próbál szervezett formában tanulni, hanem azt látni, hogy túlzó agresszióval lép fel egy írói kurzus ellen, vagy rágalmazni és lejáratni próbálja a műhelyvezetőt. (Vannak persze amatőr vezetők és rossz kurzusok, de a normál reakció erre egy kis kibeszélés és vállvonás, nem a heves düh. A heves düh a pszichológia szemléletében mindig gyanús, mindig van egy háttérbeli oka.) Ilyenkor nincs is elsőkézből való tapasztalat, hanem csak egy feltételezés, ami alapján kivetítés, projekció zajlik. Ezzel egy falat épít, és messzebb kerül a megoldástól.

Ha képesek vagyunk felismerni, és tudatosítani az okot, akkor gondoljuk át, mennyire hat ki más területekre. Munka, párkapcsolat, család? Lehetséges, hogy ha nagyon mélyen beágyazódott, akkor kihat más területekre is, és erősen korlátozza az életet. Még esetleg ilyenkor is lehetséges az írói fejlődés, de nem a személy készségeinek fejlesztésével, hanem a kézirat fejlesztésével. Ez ugyanis más minőséget hív be, segít elterelni az énről a kézirat felé a fókuszt.

Sajnos a probléma igazi megoldása a pszichológusok terepe

Tegyük meg önmagunkért, és keressünk egyet, mert akár egy egyéves terápia is hatalmas változást hozhat az életminőségben. Olyan ez, mintha valaki harminc kilós hátizsákkal vergődik, és csodálkozik, hogy más könnyedén felmegy egy domboldalra, míg neki milyen lehetetlenül nehezen megy. Tegyük le a terheket, és csak utána keressünk írói fejlődési lehetőséget.

Végül…

Természetesen ne feledkezzünk el Ockham borotvájáról sem. Lehet egy sokkal egyszerűbb magyarázat is arra, hogy miért nem veszünk részt profi fejlesztésben. Olyankor, ha a szintünknek és igényünknek megfelelő segítséget eleve megkapjuk a környezettől. Ez egy csodálatos lehetőség, becsüljük meg!

Jó írást, jó gondolkozást mindenkinek!

Varga Bea

Írói pályatanácsadás, illetve művészeti life coaching Varga Beával: Katt ide!

Érdekelnek írói programok, kurzusok? Katt az Eseménynaptárra!